2010 Szeptember 08. - Szerda
 Üldögélünk egy kőasztalnál, csodáljuk, hogy milyen furmányos ötlet is volt ilyen asztalt tervezni ahol a maga az asztal lába egy kácira emlékeztet a tetején kör alakú márványlap melyen kisebb körökből egy szőlőfürt van formázva. Székeink pedig maguk is faragott hordócskák. Tavasz van, pedig már nyárnak illene lennie, de ezévben mintha minden késében lenne. Gondozott parkban ücsörgünk a már említett asztaloknál, balra egy nagy tábla előtte meg egy kereszt, ami előtt faragott Szent Orbán őrzi a tájat. Egy ember a szemetet szedi össze körülötte. Rend a lelke mindennek! No meg persze megóvni azt a keveset, amit magunknak tudhatunk.
Késésben vagyunk, egy órás csúszással értünk ide Monorra, a Strázsa-hegyre. Szeretem azt, ahogy mi alföldiek a hegy szót használjuk. Hegy? Hiszen mindössze 187 méterrel vagyunk a tengerszint felett. És itt ezen a 187 méteren közel ezer pince a löszbe vájva várja a borok szerelmeseit. Felettük présház mindenféle- fajta, egyik szebb a másiknál. És egy tanösvény, egy borászati tanösvény elsőként kis hazánkban. Két útvonalat is létrehoztak, utunkat nagy faragott interaktív táblák keresztezik ahol is megtudhatjuk, hogy is lesz a szőlőből bor, mik a hungarikum fajták és azok jellemzői, milyen eszközöket használunk a borkészítés során, és még sorolhatnám napestig. Mi is ilyet szeretnénk majd Solton, Somogyi Gábor, avagy mindenki Gabi bácsija, a hegybírónk vezetésével ezért is jöttünk ide. És most várunk. Várunk a faragott kőasztalnál. - Szerinted mennyibe kerülhet egy ilyen? Nagyon tetszik, szeretnék én is egy ilyet! Számok repkednek, aztán egy hang mögöttünk pontos összeget mond. A férfi, aki a szemetet szedte össze. - Na és honnan tudja ilyen pontosan? - Én készítettem őket. - Maga kőfaragó? - Is. Meg a borrend kancellárja. Ott van a pincém. Ha van kedvük, jöjjenek be. Mondanom se kell, volt kedvünk. Szóval elunva a várakozást, utunkat Kiss Péter kancellár pincéje felé vesszük, ilyen egy spontán borkóstoló. Közben persze azon viccelődünk, hogy íme itt a kancellár szedi a szemetet is. De a viccet félretéve, vendéglátónk portája nagyon szép, és nem csak a sok faragott csoda miatt, hanem mert látszik, hogy ez itt egy élet munkája, egy olyan hely, ahova az ember hazaérkezik. Százévesnél is öregebb prés pihen az árkád alatt, a falon régi eszközök sorakoznak. Furcsa egy pince, nincs fahordó csak egy, de abban sincs már bor. Tartályok mindenfelé, úgy látszik itt mertek kockáztatni és nyitni az új dolgok felé. Első borunk fehér rizling, nem is csodáljuk eléggé, olyan szomjasak vagyunk, hogy fröccsbe megy el. Aztán vörös jön, karcsú alföldi vegyes vörös, benne othelló, a fajta, ami maga is történelem és ezer mesét megérne. Közbe előkerül az idegenvezetőnk, aki nyugtázza, hogy nincs nagy baj, jó helyen vagyunk, csak iparkodjunk, mert a másik pincénél már tűkön ülnek. Végül befejezésként a ház bora, pinot noir rozé. Állunk, és bámulunk, nagyon szép bor forog a pohárban, de sajnos sietni kell, így búcsúzunk a kancellárunktól és utunkat a második pince félé vesszük. Útközben Kugel György arról mesél, hogy hogyan is működik a tanösvény. Mi pedig hallgatunk, és szorgalmasan kérdezősködünk, és már azon törjük a fejünket milyen is lesz a sajátunk. Második állomásunkon Orlik Sándor kertjében ülünk le, folytatódik a diskurzus, természetesen bor mellett beszélgetünk a miértekről. Miért jön létre egy tanösvény? Úgy vagyunk ezzel, szerintem mi borászok, hogy órákon át tudunk beszélni a munkánkról, a borról. De mégis, mégis teljesen más, ha az adott borbarát a bor születésének helyére látogat. Nem arról van szó, hogy az ember gépeket, eszközöket mutogat, vagy arról magyaráz. Arról van szó, hogy nézd, ez a szőlőm, nézd, ettől, eddig tart, és ilyen meg ilyen fajtákból áll, és igen, az én kedvencem ez, nahát, a tiéd meg az. És nézd, ez a pincém, igen, én ültettem elé virágot, és nézd, ez volt az első hordóm, ez meg az első oklevelem, ez itt pedig a bor, történetünk kezdete és vége. És gyere, próbálj meg te is a lopóval bort szívni, és mondd csak, neked hogy tetszik itt minálunk? Mert erről kellene, hogy szóljon, persze jó, nagyon jó lenne ezen még némi pénzt is keresni, de ez csak másodsorban kérdéses. Egy tanösvény ebben nyújt segítséget. Ezt jól tudják ott Monoron is, és tesznek is az ügy érdekében. Mindenféle program várja az idelátogatókat, hagyományos Márton-napi újbor ünnep, és városi borverseny, de van kerékpárverseny is, meg sütő-főző fesztivál és borász bál, ahol ezen programokhoz szereznek támogatást. Ki van ez találva kéremszépen! Én meg irigykedem egy kicsit, bárcsak már mi is itt tartanánk. És irigykedem egy kicsit Bodor János pincéjében is, ahol katonás sorban állnak egymás mellett a hordók, mindegyikben ott pihen a hegy leve. Itt meg a hagyományos eljárást szeretik. Jó látni, hogy a modern és a régi eljárás ilyen szépen megfér egymás mellett a hegyen. Közbe szól a telefon, most már igazán mennünk kell, mert Ócsán már a sokadik fröccsöt isszák ránk való várakozásuk közben. Búcsúzunk, és tudjuk, hogy nemsokára újra találkozunk, mert a monoriak becsületszavukat adták, hogy ellátogatnak hozzánk Szent Mihály napkor. És az adott szó kötelez. Ócsa. Ismét egy hegyen vagyunk, név szerint az Öreghegyen. Míg Solt, vagy éppen Monor azzal gyönyörködtet, hogy a soron ezerarcú pincék várnak minket, itt Ócsán az egység alkot szépséget. 150 közel teljesen egyforma pince, úgynevezett kontyos pincék, amit nehéz elmagyarázni, inkább meg kell nézni. Magához a lyukhoz nem lépcső vezet le, hanem gádor, ami voltaképpen olyan mint egy csúszda, ezen sokkal egyszerűbb mozgatni a hordókat. Pár fröccs után viszont elég nyaktörő mutatvány rajta közlekedni. A legenda szerint itt már a XIII. század végétől voltak szőlők és pincék a francia szerzetesek jóvoltából, s a pincék azóta is apáról fiúra szállnak. 2000-ben aztán természetvédelmi és Idegenforgalmi Egyesület is alakult, kísérőnk, Török László elnökletével, mely Egyesület célul tűzte ki, hogy megmentse ezt a helyet a jövőnek. Egyelőre, úgy tűnik sikerülni fog nekik. Na és persze a borok, számomra oly kedves alföldi könnyű borok, fehér és „piros”, olyan jól esik ezt kortyolgatni, és véget nem érő vitákat folytatni arról, hogyan is kell tisztességesen kimosni egy fahordót, és milyen időközönként mennyi ként adni neki. Kissé megfáradva vesszük utunkat Lajosmizse felé, a nap utolsó állomása a Ricsováry Major. Sajnálom a sofőrt, mert mi a busz utasai már vígan dalolgatunk, bár én bevallom derekasan, egyelőre még tanulom a nótákat. Öreg éjszaka van, mire odaérünk így csak hallani, látni nem tudjuk a közel 100 hektáron elterülő majorságot, de irány is a borospince. Házigazdánk, Szarka Miklós nagy mesélő, és tudja jól, a borászat fele, és olykor a nagyobbik fele a mese, mert a borról mindig mindenkinek lesz egy története. Az első borunk hárslevelű, no igen, nem éppen ezt a fajtát választanám az alföld zászlóvivő fajtájának, de sebaj, második tételünk egy 94-es zenit, érdekes egy bor, jó vele barátkozni. Aztán vörösek következnek, és közben késői estebédünket fogyasztjuk, s újból és újból megtárgyaljuk, hogy borászkodni, borral napi kapcsolatban lenni az egyik legjobb dolog a világon. Késő este indulunk hazafelé az egyik csoport Solt míg a másik Kecskemét irányába. Fáradtak vagyunk, de ez egy jóleső fáradtság. Szép napunk volt. Tanúságos napunk volt. Isten adja, hogy még sok ilyen napban legyen részünk. Végezetül itt és most szeretnék köszönet nyilvánítani a túravezetőnknek, Erdősi Máriának, a Duna Borrégió Borút Egyesület titkárának a program megszervezéséért, tudjuk: Jó úton a borúton… És persze ezer köszönet még vendéglátóinknak, sőt az összes túratársnak is, hogy eljöttek, hogy ott voltak. Búcsúzóul pedig úgy köszönnék el ahogy nálunk szokás a hegyen: Köszönöm a barátságot.
Fehér Anna Luca
|
|
